9.3.1. Makrofotózás és filmezés
9.3.1.1. Optikai eszközök, közgyűrű, kihuzat
A kisebb, néhány milliméteres/centiméteres objektumok fotózása és filmezése, a makrofotózás nagy jelentőséggel bír a biológiai jelenségek képi dokumentációjának elkészítésekor. Makrofotózáshoz többféle módon is összeállíthatjuk felszerelésünket a fotótémát és anyagi lehetőségeinket figyelembe véve. A legegyszerűbb esetben használhatunk normál objektívet, amelynek nagyítását a gép és a lencse közé iktatott közgyűrű tagokkal, harmonika kihuzattal, vagy az objektív elé helyezett nagyítólencsékkel fokozhatjuk.
9.33. ábra. Közgyűrűsorozat és az objektív szűrőfoglalatába csavarható nagyítólencsék
Ez utóbbiakból célszerű olyat beszereznünk, amely képes működtetni az objektív beugrórekeszét, hiszen a makrofotózásnál különösen fontos a pontos élességállítás, ami állandóan szűk rekesznyílásnál, a fényszegény környezetben szinte megoldhatatlan feladatot ró ránk. A közgyűrű használatakor a legvékonyabb gyűrűtag csatlakoztatásával kismértékű nagyítást is el tudunk érni, szemben a harmonika kihuzattal, amely a legösszehúzottabb állapotban is jelentősen fokozza a nagyítást. Ez utóbbinak kétségtelen előnye viszont, hogy teljesen folyamatos nagyítást tesz lehetővé, ami fontos lehet a kép megkomponálásakor. A harmonika kihuzaton meghatározott gombok tekerése biztosítja a meghatározott hosszúság beállítását és ennek rögzítését. Ez a kezelési mód igen nehézkes, és főleg a mozgásban lévő fotótémánál szinte alkalmazhatatlan, ezért érdemes más megoldáshoz folyamodnunk. Lazítsuk ki a kihuzatot adott hosszúságon rögzítő szorítócsavart, majd miután a szükséges méretűre állítottuk a harmonikát, rögzítsük újra a szorítócsavart.
9.34. ábra. Makrofotózás harmonika kihuzattal
Ez a módszer legfeljebb néhány másodpercet vesz igénybe. A harmonika kihuzat fontos része egy skála, melyről minden állásban leolvashatjuk a nagyítás mértékét. Sok kihuzat alkalmas arra, hogy a fényképezőgép objektívjét fordítva rögzítsük hozzá, ezzel tovább fokozhatjuk a nagyítás mértékét.
A makrofotózás legtökéletesebben a kifejezetten erre a célra készülő makroobjektívekkel valósítható meg. Ezekkel jelentős nagyítás érhető el, de emellett gyakran távoli tárgyak fotózására is alkalmasak. Ha a makroobjektív nagyítását fokozni akarjuk, akkor használjuk közgyűrűvel, vagy harmonika kihuzattal.
Makrofotózó apparátusunkkal az élességállítás a legegyszerűbben úgy történhet, hogy miután beállítottuk a nagyítás mértékét, akkor magát a gépet közelítjük a fényképezendő tárgyhoz, a megfelelő élesség eléréséig, nem pedig az objektívet, vagy a kihuzat gombjait csavargatjuk. Sok makroobjektív autofókuszos üzemmódban is használható, ami azt jelenti, hogy az exponáló gombot gyengén megnyomva a gép automatikusan állítja be az élességet a kereső közepén levő tárgyrészletre. Ez a lehetőség mégsem használható ki gyakran, mert a legfontosabb képrészlet nem mindig esik a kereső közepére, és így előfordulhat, hogy a képen a lényeges elemek életlenek maradnak. Erre a problémára megoldást jelenthet, ha nem folyamatos autofókuszt használunk. Ebben az esetben a fontos részletre élesítünk, majd miután beállt az autofókusz, a képet újrakomponálva exponálunk. Folyamatos autofókusz esetében többnyire egy gomb megnyomásával rögzíthetjük az élességet. Az élességállítás másik problémája az, hogy főleg gyengébb fényviszonyoknál vagy kis kontrasztosság esetében az automatikával lassabban találjuk meg az élességet, mint a kézi beállítással. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy makrofotózásnál a kézzel történő élességállítás a legeredményesebb.
Az előbbiekben bemutatott eszközök használatakor, főleg ha nagyobb nagyítással dolgozunk, akkor sokszor 1–2 cm-re is meg kell közelítenünk objektívünkkel a fényképezendő tárgyat. Ez bizony egy szitakötőfotó elkészítésekor nehézséget okozhat. Ilyenkor segíthet az a megoldás, hogy a kihuzathoz egy kisebb teljesítményű teleobjektívet kapcsolunk, amellyel szintén elérhetünk igen nagy nagyítást és a tárgyat sem kell annyira megközelítenünk.
9.3.1.2. Megvilágítás
Makrofotózáskor mindig a legszűkebb rekesznyílással kell fotóznunk ahhoz, hogy elérjük a lehető legnagyobb mélységélességet. Sokszor a legszűkebb rekesznyílás alkalmazásával sem érhető el az, hogy például egy nagy nagyítású rovarfotón az ízeltlábú közelebbi és távolabbi testrészei is teljesen élesek legyenek. A szűk rekesznyílás miatt az esetek többségében valamilyen mesterséges fényforrást is szükséges alkalmaznunk. Erre a legalkalmasabb eszköz a villanófény. Makrofotózáskor a fényképezendő tárgy közel helyezkedik el a sztereoobjektívhez, ezért el kell érnünk azt, hogy a vaku fénye így is jól megvilágítsa az objektumot. Az egyik megoldás az lehet, ha a fényképezőgéphez egy vakusín segítségével rögzítjük a vakut. Mivel a vaku nem a fényképezőgép vakupapucsához kapcsolódik, egy vakuzsinórral kell összekötnünk a fényképezőgépet a vakuval. Makrofotózásnál jól használható az úgynevezett körvaku és az ikervaku is, amelynél két villanófény biztosítja a fotótéma egyenletes megvilágítását. A villanófény színhőmérséklete megegyezik a napfényével, ezért fotózáskor lehetőségünk van a kétféle fényforrás kombinálására is.
9.35. ábra. Fényképezőgépre szerelt körvaku és ikervaku
Makrofotózáskor csak verőfényes napsütés esetén nélkülözhetjük a vakut, más esetekben szükségünk van erre a mesterséges fényforrásra. Különösen a körvakukra jellemző, hogy működésük során csak a fotótéma közvetlen környezetét világítják meg, ezért ha szűk rekesznyílással fotózunk, akkor a kép háttere teljesen fekete lesz. Ez hasznos lehet akkor, ha zavaró részek szerepelnek a fotótéma környezetében, ugyanakkor minden makrofotónkat fekete hátterűvé, így egysíkúvá teheti, ezért a témától függően érdemes kevert megvilágítást alkalmaznunk (lásd a korábbi fotókat).
9.3.1.3. Akváriumi fotózás
A makrofotózás különleges területét képezi az akváriumi fotózás. Ennek során kisméretű akváriumokban fotózunk vízi élőlényeket. Az akvárium berendezésekor törekedjünk a természeteshez hasonló környezet kialakítására, amiben segítségünkre lehetnek a folyó vízben jól átmosott, az eredeti élőhelyről származó kövek, ágdarabok és vízinövények. A fotóakvárium feltöltésére az eredeti élőhelyről származó tiszta vizet vagy kilevegőztetett csapvizet használhatunk. A tengeri és egyes édesvízi élőlények igen érzékenyek a víz összetételének megváltozására, ezért esetükben csak az eredeti élőhelyről származó víz használható az akvárium feltöltésére. Ha csapvizet használunk a fotózáshoz, akkor a hideg vizet már több órával a fotózás előtt eresszük ki tárolóedényekbe, például tiszta pillepalackokba. A fotózásig eltávozik a csapvízbe nagynyomáson beoldódott levegő, így a fotózás közben már nem válnak ki és jelennek meg a víz alatti tárgyakon és élőlényeken légbuborékok, amelyek jelentősen ronthatják az elkészült fotó minőségét. Az akvárium megvilágítását ennek két szemben lévő oldalán elhelyezett vakuval célszerű megoldanunk, amelyek felülről kb. 45o-os szögben világítják be a fotótémát. A vakuk közül elég, ha csak az egyik TTL-es vezérlésű, a másikat manuális üzemmódban is használhatjuk derítésként. A fotózás történhet oldalról és felülről is. Ha oldalirányból fotózunk, akkor ügyelnünk kell arra, hogy az üveg külső és belső felszíne is tiszta legyen, mert nagy nagyításnál az apró porszemek is zavaró elemként jelenhetnek meg fényképeinken. Az esetleges torzítások elkerülése érdekében célszerű a fotóakváriumainkat minél vékonyabb (1 mm) üveglapokból elkészítenünk. De a normál 2–3 mm-es ablaküvegből készült akváriumok is jól használhatók víz alatti makrofotózáshoz. Ha nagyobb méretű vízi élőlényekről, például halakról vagy tízlábú rákokról készítünk térhatású fotókat, akkor nem feltétlenül kell a legszűkebb rekesznyílást alkalmaznunk, ami lehetőséget ad arra, hogy a vaku helyett más megvilágítással dolgozzunk. Az akváriumot bevilágíthatjuk nagy fényerejű halogén- vagy ledes lámpákkal, napfénnyel és a különböző megvilágításokat kombinálhatjuk is egymással. Erős, ugyanakkor hideg fényük miatt kifejezetten jól használhatók a több power ledet tartalmazó lámpák, amelyek, figyelembe véve a korszerű digitális fényképezőgépeken beállítható nagy fényérzékenységet, a vakuhasználatot is teljes mértékben kiválthatják. Így a fénykép vagy filmfelvétel fényviszonyait könnyen be tudjuk állítani már előre a kívánt módon.
A nem túl kisméretű, néhány cm-es tárgyak fotózásakor előnyös lehet a nagylátószögű objektívek alkalmazása. Ezek használatakor a mélységélesség jelentősen kitágul, ezért a háttér is jól kivehető. A közeli tárgyak nagyobbnak látszódnak, míg a távolabbi dolgok apróbbá válva a távolba tűnnek. Ezek a hatások akkor lehetnek hasznosak, ha az élőlényt jellegzetes környezetében, az adott társulás szerves részeként akarjuk bemutatni. Természetesen a nagylátószögű objektív nem alkalmas nagyított képek előállítására, hanem a perspektívára és a térbeliség kihangsúlyozására hat azzal, hogy a tárgytávolság növekedésével sokkal kifejezettebb a kicsinyítés és a film síkjával nem párhuzamos egyenesek összetartása, mint egy normál objektívnél.
9.3.2. Térhatású (3D) fotózás és filmezés
9.3.2.1. 3D fotózás sztereo-fényképezőgéppel
Térhatású felvételek készítésére gyártott eszköz a sztereo-fényképezőgép. A sztereo-fényképezőgép olyan kamera, amelynek két vízszintesen elhelyezkedő objektíve általában 65 mm távolságban helyezkedik el egymástól.
9.36. ábra. Digitális sztereo-fényképezőgép
A két objektív – a két szemhez hasonlóan – eltérő perspektívájú képet ad a fényképezett objektumról, amelyek külön képkockán jelennek meg.
A sztereo-fényképezőgép valójában egy ikerkamera, amely két többnyire nagylátószögű optikával felszerelt egyforma fényképezőgépből áll. Vannak olyan sztereó kamerák is, melyeknek prizmákkal kettéosztott objektíve van, és ezek a prizmák gondoskodnak arról, hogy két eltérő perspektívájú, 24 x 18 mm-es kép kerüljön egymás mellé a 24 x 36 mm-es filmkockára. Két azonos kamera egymás mellé helyezésével is készíthetünk sztereo-fényképezőgépet. Ezek együttes exponálását a legegyszerűbben egy dupla kioldózsinór alkalmazásával valósíthatjuk meg.
A korszerű digitális sztereo-fényképezőgépekkel (pl. Fuji FinePix Real 3D W3) elkészített 3D képeket azonnal meg tudjuk tekinteni térhatásban a gép nagy felbontású 3D LCD kijelzőjén. Ezek az eszközök már nemcsak fényképek, hanem nagy felbontású filmfelvételek készítésére is alkalmasak. A fixen beállított bázistávolságon, azaz a két objektív távolságán is van lehetősünk módosítani úgy, hogy először csak az egyik optikán keresztül fényképezünk, majd a fényképezőgép eltolásával beállítva a fix távolságnál kisebb vagy nagyobb bázistávolságot készítjük el a második képet. A fényképezőgép kijelzőjén eközben folyamatosan ellenőrizhetjük szabad szemmel, hogy mikor (mekkora bázistávolságnál) alakul ki a tökéletes térhatású kép. Amikor ez megtörtént a kioldógomb lenyomásával készítjük el a második képet. A hosszabb fényképezési procedúra miatt ezzel a módszerrel csak mozdulatlan objektumokat tudunk lefotózni.
9.3.2.2. Sztereó előtétek és sztereó objektívek
A sztereó előtétek olyan tükrökből vagy prizmákból álló eszközök, amelyeket a kameraobjektív elé kell felhelyezni. Ezek megfelezik a képméretet, így egy képkockára kerül a sztereoképpár. A sztereó objektívek két lencséből álló ikerobjektívek. A lencsék között kisebb, fix méretű a bázistávolság, ezért alkalmazásuk csak meghatározott tárgytávolságok között lehetséges. A sztereó objektíveket közvetlenül a fényképezőgép vázára kell felhelyeznünk. A digitális fotózás korában a régi sztereo-fényképezőgépek már csak technikatörténeti érdekességet jelentenek. Szerencsére rajtuk kívül is léteznek már olyan segédeszközök, amelyek alkalmazásával akár egy normál, cserélhető objektíves digitális fényképezőgépet is átalakíthatjuk sztereo-fényképezőgéppé. A feladatunk csupán annyi, hogy a fényképezőgép objektívjét eltávolítsuk, és a helyére egy kétlencsés sztereó objektívet helyezzünk. Jelenleg az ár és használhatóság szempontjából is legjobb sztereó objektíveket a Loreo Asia Ttd. forgalmazza (http://www.loreo.com/). A cég a legkülönbözőbb márkájú és típusú digitális fényképezőgépekhez (Canon, Nikon, Pentax, Fuji Finepix, Minolta) gyárt sztereó objektíveket. Kezdetben csak olyan eszközt forgalmaztak, amely a normál objektívek paramétereivel rendelkezett (LOREO 3D Lens in a Cap). Ebben az eszközben két kisméretű lencse helyezkedik el vízszintesen, egymástól 10 mm-es távolságban. A bázistávolság kiszélesítését a lencsék előtt elhelyezkedő tükrök biztosítják. A tükrök háromféle helyzetbe állíthatók, attól függően, hogy a fényképezendő tárgy 1–2,5 m-re, 2–6 m-re vagy 5 méternél nagyobb távolságra helyezkedik el az objektívtől. A rekesznyílás két értéket vehet fel: f/11, f/22. Sztereó objektívjüket (3D Macro Lens in a Cap) makrofotózáshoz fejlesztették ki. A sztereó makroobjektív széles körű felhasználását jól segíti 52 mm-es szűrőmenete, amelyhez makrolencséket (closeup lenses) és körvakut is csatlakoztathatunk. A makrolencsék használatával jelentősen növelhetjük a nagyítást, míg a villanófénynek köszönhetően dolgozhatunk a legkisebb rekesznyílással, ami a jó makrofotó készítésének egyik elengedhetetlen feltétele.
9.37. ábra. Fényképezőgéphez csatlakoztatott sztereó objektív (LOREO 3D Lens in a Cap) és sztereó objektív (3D Macro Lens in a Cap)
9.3.2.3. 3D fotózás egylencsés (hagyományos) fényképezőgéppel
Térhatású képpárok előállítása történhet egyetlen fényképezőgéppel is. Ebben az esetben az egyik módszer az, hogy a fényképezőgép vízszintes irányú elmozdításával hozzuk létre a jobb és a bal oldali képet. Az elmozdítás mértéke elsősorban a tárgytávolságtól függ, ennek nagyjából az egyharmincad (1/30) része. Ez azt jelenti, hogy ha például nagylátószögű vagy normál optikával fotózunk egy olyan látképet, ahol már két méterre is találunk tárgyakat, amelyek térben kell, hogy megjelenjenek képpárunkon, akkor a gépet 6,5 cm-rel kell elmozdítanunk a két expozíció között. Teleobjektívet használva kisebb bázistávolságot kell választanunk, amelynek kiszámítása jó közelítéssel a B = P x T/F képlettel történhet, ahol a B a bázistávolság méterben, a P a parallaxistényező, amely 1,8 és 2,4 között változhat, a T a fotótéma legközelebbi pontjának méterben kifejezett távolsága és az F az objektív fókusztávolsága milliméterben. Az elcsúsztatást megkönnyítheti egy fotóállványra szerelt vízszintes lap, amelyet centiméter-beosztással látunk el. Léteznek olyan, a fotóállványra rögzíthető sztereó állványfejek és sztereó szánok, amelyek a fényképezőgép gyors, fokozatmentes elcsúsztatását segítik. Miután felmértük a tárgytávolságot, megállapítjuk a szükséges eltolás mértékét (bázistávolság) és elkészítjük a jobb és a bal képet. A fényképezőgép vízszintes elmozdítása makrofotózásnál is jól alkalmazható módszer. Ilyenkor azonban a kisebb tárgytávolság miatt csak egy-másfél centiméterrel kell elcsúsztatnunk a gépet.
Repülőről készített felvételek esetében a bázistávolság akár több kilométeres is lehet, és egymás után kattintott két kép esetén a repülő mozgása a sín, amelyen „elcsúsztatjuk” a fényképezőgépet. Alacsony repülésmagasság esetén, például élőhely fotózásakor a kisebb tárgytávolság és a repülőgép gyors mozgása (100–140 km/óra) miatt célszerű folyamatos exponálást alkalmaznunk, amely során 3–5 fotót készítünk másodpercenként. Ilyenkor a képpár legalkalmasabb elemeit a kész 3D kép értékelésével választhatjuk ki. A térhatású képpár megjelenítésekor csak azok a képrészek lesznek térhatásúak, amelyek a jobb és a bal oldali képen is szerepelnek, ezért a fotózáskor arra kell törekednünk, hogy a két képen ugyanazok a részletek szerepeljenek. Ezt gyakran csak a képek utólagos vágásával tudjuk elérni. Amennyiben a két felvétel elkészítése között a fényképezőgépünk elmozdulhat függőleges irányban is, akkor az első fotó elkészítésekor jegyezzünk meg az oldalsó és a felső (vagy alsó) képszéleken valami részletet, és a második kép megkomponálásakor úgy állítsuk be a gépet, hogy ezek a második képen is szerepeljenek. Így a képen a lehető legnagyobb rész lesz térhatású.
A másik lehetőségünk az, hogy a fényképezőgép állandó helyzete mellett a fényképezendő tárgyat mozdítjuk el. Természetesen ilyenkor nemcsak magát a tárgyat, hanem annak látható környezetét is el kell mozdítanunk. A megoldást a kis szöggel történő elfordítás jelenti. A fényképezendő tárgyat az általunk összeállított környezetével együtt tegyük egy hengeres tárgy, akár egy nagyobb konzervdoboz tetejére, majd az egészet helyezzük papírlapra. Rajzoljuk körül a henger alapját, majd az így kapott körvonalon jelöljünk be milliméter-beosztást. Ezután már könnyen elfordíthatjuk meghatározott szöggel a tárgyat – környezetével együtt. Ezzel a módszerrel csupán néhány milliméterrel kell elfordítanunk a hengert a tökéletes térhatás kialakítása érdekében. Az elforgatás során az optikai tengelyek összetartóvá válnak, ami nagyobb mértékű elforgatásnál a sztereó tér torzulását okozza. Ezért ezt a módszert csak kisméretű tárgyak fotózásakor, néhány centiméteres tárgytávolság esetén alkalmazhatjuk. A fotózásnál ügyeljünk arra, hogy a képen ne szerepeljenek a háttér távolabbi, el nem forgatott elemei, mert ezek rontják a térélményt. Törekedjünk arra is, hogy a megvilágítás egyenletes, lehetőleg árnyékmentes legyen, mert a változó árnyékok zavaró hatásként jelentkeznek a térhatású megjelenítés során.
9.38. ábra. Sztereoképpár elkészítésére alkalmas reproállványos apparátus
Egyhelyben álló, állványhoz rögzített fényképezőgéppel is készíthetünk sztereofotót. Ilyenkor a fényképezendő tárgyat kell vízszintes irányban elmozdítanunk a kamera előtt a két exponálás között. Ebben az esetben az elmozdított objektum háttere kétdimenziós lesz, ami érdekes hatást eredményez a 3D képen. Az egymást követő expozícióknál arra is figyelnünk kell, hogy a két kép esetében ugyanott legyen az élesség síkja. Ezért ilyen esetekben a fotózáskor ne használjunk autofókuszt. Ha a tárgy elforgatásával, elcsúsztatásával vagy a fényképezőgép elcsúsztatásával készül a sztereoképpár, akkor vakus megvilágításnál ügyelnünk kell arra, hogy a két exponálás
között ne változzon a téma megvilágítása. Ezt úgy érhetjük el, hogy a fényképezőgéphez vakuzsinórral kapcsolt vakuk helyzetét nem változtatjuk meg a fotózás során.
Felülről történő fotózáskor az objektumot úgy mozdíthatjuk el, hogy azt egy megdönthető lapra helyezzük, miközben a fényképezőgépünket egy reproállványhoz csatlakoztatjuk. Fotózáskor a lap jobb és bal oldalának 1–2 cm-es megdöntésével tudjuk beállítani a tárgy megfelelő helyzetét a jobb és bal oldali sztereó kép elkészítéséhez.
9.39. ábra. Az objektív elé helyezett szürke lapon két nyílás található, amelyeken felváltva kell lefotózni a tárgyat a „kétlyukas” módszer alkalmazásakor
Makrofotózás esetében úgy is készíthetünk térhatású felvételeket, hogy sem a gép, sem a tárgy térbeli helyzetét nem változtatjuk meg. Az úgynevezett „kétlyukas” technikában azt használjuk ki, hogy az objektív nem pontszerű, hanem határozott felülettel rendelkezik. A fotózáskor a fényrekeszt teljesen kinyitjuk, és az objektív elé lapot helyezünk, amelyen a kívánt távolságban elhelyezkedő két apró nyílás található. A nyílásokon át ugyanaz az objektív eltérő képet rajzol az optikai tengely különbözősége miatt, ami lehetővé teszi, hogy az egyik, majd a másik nyíláson át fotózva megkapjuk a térhatású fényképpárt.
Az előbbiekben leírt egygépes módszereknek az a hátránya, hogy a jobb és bal oldali felvételek nem egyszerre készülnek, ezért ezek a technikák csak mozdulatlan témáknál
adnak tökéletes eredményt. Sztereo-fényképezőgép hiányában is megoldható, hogy a két felvétel egyszerre készüljön el. Az egyik ilyen megoldás, hogy két egyforma gépet rögzítünk egymás mellé, és ezekkel egyszerre készítjük el a felvételeket. Ennél a módszernél célszerű közös kioldózsinórral vagy infra távkioldóval exponálni.
9.3.3. Számítógépes utómunkálatok
9.3.3.1. A 3D kép létrehozása a képpárból
9.40. ábra. A StereoPhoto Maker nyitólapjának felső menüsora (bal oldal) az egyes szimbólumok jelentésével
9.41. ábra. A StereoPhoto Maker nyitólapja felső menüsorának jobb oldala az egyes szimbólumok jelentésével
Sztereó képek létrehozására számos ingyenes program létezik, amelyek közül sokoldalúan használható a StereoPhoto Maker 5.04. A továbbiakban megismerkedünk használatával. A program a http://stereo.jpn.org/eng/stphmkr/ címről tölthető le.
A sztereó képpárokat a „Képpárok megnyitása” vagy az „Egy kép megnyitása” gombra kattintva nyithatjuk meg. Miután megjelent egymás mellett a két kép, a megfelelő szimbólumra kattintva választhatjuk ki a sztereokép típusát (pl. fekete-fehér vagy színes anaglif kép). A megjelenő térhatású kép korrekciójára számos lehetőséget nyújt a program. Lehetőségünk van a jobb és bal oldali képek méretre vágására, átméretezésére, felcserélésére. Végrehajthatunk automatikus és manuális színbeállítást, kerettel láthatjuk el a képeket, és a sztereó kép különböző paramétereinek megváltoztatására is van lehetőségünk. Az előbbiekben felsorolt alapfunkciók tovább bővíthetők a kattintásra előbukkanó kezelői felületek és legördülő menük használatával. Ezeket a szimbólumokra és az ezek mellett elhelyezkedő nyilakra kattintva hívhatjuk elő. A tökéletesen térhatású kép előállítása szempontjából különösen fontos az újabb programverzióba beépített „Auto” feliratú gomb, amely egy kattintásra elvégzi a 3D kép korrekcióját. A beállításokat manuálisan is elvégezhetjük „A 3D kép beállítása” és a „Manuális színbeállítás” alkalmazás használatával. „A 3D kép beállítása” gombra kattintva megjelenik egy olyan kezelőfelület, amely a jobb és bal oldali képek módosítását teszi lehetővé (eltolás, forgatás, nagyítás).
A képmanipuláció eredményét folyamatosan ellenőrizhetjük a palettán megjelenő fekete-fehér anaglif képen. A képek korrigálására különösen azoknak a fotótechnikáknak az alkalmazása esetén van szükség (pl. a fényképezőgép eltolása, sztereomikroszkópos fotózás az okulárokon keresztül), ahol a fényképezőgép nemkívánatos elmozdulásai nagyobb eséllyel következnek be.
A korrekcióval olyan térhatású kép előállítása a cél, amely tökéletes térélményt ad, és kisebb-nagyobb hibáival nem fárasztja a szemünket.
A színes anaglif képek esetében a fotón szereplő zöld és piros színek, színárnyalatok zavaró hatásként jelentkezhetnek. Ilyen esetekben vagy fekete-fehér anaglif képet hozunk létre, vagy pedig megpróbáljuk a képen szereplő, leginkább zavaró színeket megváltoztatni. Ez utóbbi színkorrekciót a program néhány kattintás után automatikusan elvégzi (Sterero/Color Anaglyph/half color (red/cyan).
9.42. ábra. A 3D kép beállítására szolgáló kezelőfelület
9.43. ábra. A manuális színbeállítást biztosító kezelőfelület
9.3.3.2. 2D–3D képátalakítás
Különböző számítógépes programok alkalmazásával arra is van lehetőségünk, hogy a kétdimenziós képeinket háromdimenzióssá alakítsuk (2D–3D konverzió). A programok működése a mozgási parallaxison alapul. Ennek az a lényege, hogy ha két azonos méretű tárgy közül az egyik közelebb, a másik távolabb van, a közelebbit nagyobb látószög alatt látjuk. Ezért ha elmozdulunk, vagy a tárgy mozog, a közelebbi tárgyak elmozdulása nagyobb, mint a távolabbiaké. Általánosan megfogalmazva: az elmozdulás mértéke és a tőlünk mint szemlélőtől mért távolság egymással fordítottan arányos. A tárgyak távolságára ezért ebből az úgynevezett mozgási parallaxisból is lehet következtetni. A konvertáló programba be kell importálnunk az eredeti kétdimenziós képet, majd ezután a szoftver „tudomására” kell hoznunk, hogy a képen melyek azok a részletek, amelyek közelebb és melyek azok, amelyek távolabb helyezkednek el. Erre különböző módszerek léteznek, amelyek esetenként egy programon belül is változnak. A legalkalmasabb módszert mindig a kép jellege alapján a felhasználónak kell kiválasztania. A Bas-relief 1.25 program a térbeli információkat egy szürkeárnyalatos kép (Depth map) formájában kéri, amelyen a közelebbi képrészeket világosabb, a távolabbiakat pedig sötétebb árnyalatok jelölik.
9.44. ábra. A 2D–3D átalakítást segítő Bas-relief 1.25 Demo program kezelőfelülete
A Bas-relief 1.25 programot a http://www.3dphotopro.com/software.html webcímről
lehet letölteni. A legtöbb számítógépes rajzprogram rendelkezik a vonalas rajzok színátmenetes kitöltésére alkalmas eszközökkel, amelyek alkalmazásával sok esetben néhány kattintással létrehozható a szürkeárnyalatos mélységtérkép. A továbbiakban erre nézünk meg néhány példát.
9.45. ábra. Folyóvízesés a Berettyó forrásvidékén és a kép szürkeárnyalatos mélységtérképe
A forrászuhatag esetében a képen szereplő objektumok távolsága a kép jobb alsó sarkától a bal felső sarokig nő, ezért igen egyszerű a mélységtérkép megjelenése. Az erőteljesebb térhatást célszerű a kép központi részén elhelyezkedő vízesésre koncentrálnunk. Ennek az elvárásnak megfelelően olyan mélységtérképet érdemes készítenünk, amely a vízesés területére koncentrálja a világos-sötét színátmenetet.
9.46. ábra. Hegyi patak pisztráng szinttája és szürkeárnyalatos mélységtérképe
Bonyolultabb elkészíteni a szürkeárnyalatos mélységtérképét azoknak a fotóknak, ahol az égen látható felhőket is térszerűen szeretnénk megjeleníteni. Az alábbiakban erre látunk példát egy hortobágyi tó esetében. A mélységtérkép elkészítésekor először létrehozunk a vízfelületen egy felfelé sötétülő szürkeárnyalatos gradienst.
9.47. ábra. Hortobágyi tó és a mélyégtérkép készítésének lépései
Ezt követően befeketítjük a távolban elhelyezkedő nádas képét, majd az égbolt felett is elhelyezünk egy lefelé sötétülő szürkeárnyalatos gradienst, amelyet 80%-ban áttetszőnek állítunk be. Ezzel lehetővé válik, hogy ne csak az égbolt, hanem az egyes felhők is térszerűen jelenjenek meg. Végül a mélységtérkép előállításának utolsó lépéseként fekete-fehér képpé alakítjuk a színes képet.
9.48. ábra. Az áradó Tisza és szürkeárnyalatos mélységtérképe
9.49. ábra. A Berettyó Valkóváraljánál és szürkeárnyalatos mélységtérképe
9.50. ábra. A Dráva és szürkeárnyalatos mélységtérképe
Villanófénnyel megvilágított objektumok esetében a mélységtérkép elkészítéséhez gyakran az is elég, ha szürkeárnyalatossá alakítjuk a színes képet, hiszen a közelebb eső részeket a villanófény jobban megvilágítja, ezért ezek világosabbak lesznek, mint a távolabbi részletek. A mintázatuk miatt sötétebb közeli részek esetében szükség lehet némi korrekcióra, mint esetünkben az eredetileg sötét színű összetett szem kivilágosítására.
9.51. ábra. Közönséges szitakötőről és halivadékról készült fekete-fehér pozitív és negatív kép
9.52. ábra. Zöldalgák fekete-fehér mikroszkópos képei mint szürkeárnyalatos mélységtérképek
A fénymikroszkópos felvételek esetében az előbbi módszer mellett gyakran az eredeti színes kép fekete-fehér negatív képének mélységtérképként való használata is jó eredményre vezethet. Az egyes manipulációk során törekednünk kell a valósághű megjelenítésre, hogy a végeredményként kapott képek a valóságos anatómiai viszonyokat tükrözzék.
9.3.3. Térhatású (3D) szemléltetés
Az utóbbi években olyan forradalmi változások történtek a térhatású megjelenítés területén, amelyek teljesen új lehetőségeket nyitottak ezek alkalmazására. Megjelentek például az autosztereoszkopikus monitorok és vetítőfalak, amelyek képesek a képek háromdimenziós megjelenítésére speciális szemüvegek használata nélkül is. Az autosztereoszkopikus eszközök az LCD paneleiken számos (akár 12–16) kétdimenziós képet képesek megjeleníteni egyszerre, amelyek kettesével sztereoképpárokat alkotnak. Az LCD felszínén egy vékony fólia formájában a gyártók egy olyan összetett lencserendszert hoznak létre, amely a látószögtől függően mindig csak 2-2 képet (sztereoképpár) tár a szemlélő felé. Ezzel megvalósulhat a térlátás alapfeltétele: mindkét szemünk más perspektívájú képet lát ugyanarról az objektumról, amely az agyunkban egyesül egyetlen térhatású érzékletté. A gyártók reményei szerint az új technológia forradalmi fejlődést eredményezhet az iskolai szemléltetőeszközökben, az e-könyvekben, az építészeti szimulációkban és a játékautomatákban. A rohamos technikai fejlődés mellett a másik – talán még fontosabb – eredmény a számítógépek és a digitális fényképezőgépek fejlődésére és világméretű elterjedésére vezethető vissza. Ennek köszönhetően ma már mindenki számára elérhetők azok a technikai eszközök és számítógépes szoftverek, amelyekkel tökéletes minőségű háromdimenziós képeket állíthatunk elő és jeleníthetünk meg különböző módszerekkel. Egy sztereoképpár elkészítésére alkalmas lehet a legolcsóbb digitális fényképezőgép is, amelynek digitális fotóiból, ingyenes szoftverek alkalmazásával, néhány egérkattintással létrehozhatjuk a térhatású képet.
Egy kis színtan
Az alapszínek – a vörös, a kék és a zöld – azok a színek, amelyek nem keverhetők ki más színekből. Elméletileg ezekből bármilyen más színt előállíthatunk, amiket mellékszíneknek nevezünk. Két-két alapszín keverésével (egymásra vetítésével) kapjuk meg a komplementer színeket (kékeszöld, lila, sárga), míg a három alapszín keverése a fehéret adja. Az egyes alapszíneket létrehozhatjuk úgy is, ha a fehér fény elé az alapszínek komplementerének megfelelő színű (kékeszöld, lila, sárga) szűrőket helyezünk, amelyek egy-egy alapszínt szűrnek ki a fehér fényből.
Az anaglif (anaglyph) eljárás
A térhatású képek megjelenítésére a legelterjedtebb módszer az anaglif eljárás. Az alkalmazásával elkészített anaglif képet megjeleníthetjük nyomtatott formában, számítógép-monitoron vagy projektorral kivetítve, mely utóbbi megoldás csoportos vetítésekre is lehetőséget ad. Az anaglif eljárás segédeszköze a színszűrős szemüveg, amelynek egyik lencséje vörös (red), a másik pedig kékeszöld (cyan) színű. A vörösnek a kékeszöld a kiegészítő (komplementer) színe, ezért ha egy színes tárgyat fehér fénnyel megvilágítunk, és kékeszöld szűrőn keresztül nézzük, akkor a tárgy piros részeit feketének fogjuk látni. Ez azzal magyarázható, hogy a kékeszöld színszűrő nem engedi át a vörös fényt, azaz a vörös tárgyrészletről érkező fénysugarak nem jutnak el a szemünkbe. Fordított esetben is működik a dolog, tehát ha a vörös szűrőn keresztül nézzük a tárgyat, akkor annak kékeszöld színű részeit fogjuk feketének látni.
Egy térhatású megjelenítés akkor működik eredményesen, ha sikerül elérnünk azt, hogy a sztereoképpár egyik képét csak az egyik, míg a másik képét csak a másik szemmel lássuk. Az anaglif képek esetén ezt egy képkezelő programmal úgy érhetjük el, hogy RGB színmódban az egyik kép vörös csatornájának a tartalmát egyesítjük a másik kép zöld és kék csatornájának tartalmával, így létrehozva egy olyan anaglif képet, amely mind a jobb, mind a bal oldali képről tartalmaz képi információkat. Ha vörös-kékeszöld színszűrős szemüveggel nézzük az anaglif képet, akkor egyik szemünkbe csak az egyik kép, míg a másikba csak a másik kép információi jutnak el. A jobb és a bal szemünk ideghártyáján megjelenő képek hiányosak, hiszen egyikből a vörös csatorna, míg a másikból a zöld és kék színcsatorna információi hiányoznak, de központi idegrendszerünk nagyfokú szintetizáló képességének köszönhetően agyunkban mégis kialakul a közel színhelyes érzéklet. A színes anaglif képek esetén két szín, a vörös és a kékeszöld esetében már az agy nagyfokú rugalmassága sem tud rajtunk segíteni, mert ha ez a két szín meghatározó mértékben van jelen a képen, akkor az mindenképpen zavarni fogja a térélmény kialakulását. Ez azzal magyarázható, hogy ez a két szín – a fentiekben már elmondottak miatt – az egyik lencsén keresztül feketének, míg a másikon keresztül fehérnek látszik. Nem kell részletesebben magyarázni, hogy ha ugyanazt a képrészletet az egyik szemünk fehérnek, míg a másik feketének látja, az már a képérzéklet kialakulásáért felelős agyunkat is igen nehéz feladat elé állítja. Két megoldás létezik a probléma orvoslására. Az egyik esetében a zavaró színeket kell módosítani, ha ez lehetséges, ha pedig ez az út nem járható az eredeti kép valóságtartalmának elvesztése nélkül, akkor kénytelenek vagyunk szürkeárnyalatossá alakítani a sztereoképpárt. A tájképeknél főleg a kékszínű, nagy kiterjedésű égbolt szokott problémát okozni, amit az ég borongósabbá tételével többnyire jól lehet korrigálni.
Ha a segédeszközzel (pl. piros-kékeszöld szemüveg) megtekinthető térhatású kép létrehozása során összecseréljük a jobb és bal oldali képeket, akkor végeredményként ugyan térszerű képet kapunk, de a fotón eredetileg homorú részek domborúvá, míg a domború részek homorúvá válnak. Egy részletgazdag kép esetében nem mindig egyszerű felismerni ezt a problémát, de egyszerűbb képek tanulmányozásánál hamar észre lehet venni a hibát!