Az iskolai oktatás kezdeteitől egészen a felvilágosodás koráig lényegében kizárólag maguk az oktatási intézmények határozhatták meg, hogy mit, hogyan, milyen elrendezésben tanítanak. Ezt ugyan nagymértékben befolyásolhatta egyes nagyhírű iskolák és neves pedagógusok gyakorlata, illetve az egyházak oktatási szabályzata, mégis a helyi, iskolai szintű tartalmi szabályozás volt a jellemző. A 18. századtól kezdve azonban – az abszolutizmussal összefüggésben – erősödni kezdett az állami befolyás (gondoljunk csak a Ratio Educationis részletes tartalmi előírásaira), de ezzel párhuzamosan mindvégig fennmaradt a helyi szabályozás gyakorlata is: a „végső szó”, a ténylegesen megvalósuló tanterv még a legszigorúbban központosított rendszer idején is a pedagógusok kezében maradt.
A központi és a helyi tartalmi szabályozásnak ez a kettőssége a 20. század második felében két, centralizáltnak illetve decentralizáltnak nevezhető modell kikristályosodását eredményezte, és egy ideig egyik vagy másik típus a különböző országokban meghatározóvá vált. Így például a volt „szocialista” országokban a porosz hagyományokra épülő, központi, ideologikus megfogalmazású, a tananyagot utasításokban előíró tanterv volt az uralkodó, míg ezzel szemben az angolszász országokban az „ahány iskola, annyi tanterv” gyakorlata terjedt el.
Az 1970-es évek végére egyre világosabbá vált ezeknek a szélsőséges modelleknek a tarthatatlansága: előbbi túlzott merevsége, differenciálatlansága, utóbbi pedig éppen az egységesség, a közös nemzeti műveltség hiánya miatt gátolta a nevelés-oktatás eredményességét.
Angliában az 1980-as években határoztak arról, hogy az addig csak kimeneti úton (a vizsgakövetelmények által) szabályozott közoktatást egy, továbbra is nagyfokú intézményi autonómiát biztosító, de mégis bizonyos közös követelményeket támasztó folyamatszabályozással (National Curriculum) is kiegészítik. Ez a keretjellegű tanterv később mintaként szolgált a magyarországi Nemzeti alaptantervhez is (Ballér 1996).
Hazánkban a máig is „78-as tantervként” emlegetett tantervi reform tette meg az első lépést a monolit struktúra lebontásának irányába, a fakultációs órakeretek bevezetése által. A decentralizációs folyamat betetőzését végül az eredményezte, hogy a rendszerváltozást követő években felbomlott a közoktatás struktúrájának korábbi egysége, és ezzel párhuzamosan megnövekedett az iskolák tartalmi megújításainak, helyi kísérleteinek a száma. Ezek a változások szükségessé (egyben lehetségessé) tették, hogy ebben a már-már széthulló rendszerben új típusú tartalmi szabályozás alakuljon ki, amely a teljesen liberális angolszász modell reformjaihoz képest ellentétes irányból indult ugyan, de végül ugyanoda, az ún. kétpólusú szisztéma irányába fejlődött.
Mára az európai oktatási rendszerekben általánosan elfogadottá vált a kétpólusú (központi és decentralizált, helyi elemeket egyaránt tartalmazó) szabályozás szükségessége. Ez a rendszer úgy segíti elő a közoktatás nélkülözhetetlen tartalmi egységét (nemzeti, illetve regionális alaptantervek megfogalmazásával), hogy egyben lehetővé teszi, sőt erősíti az oktatás sokszínűségét, a differenciálást, a helyi igényekhez, feltételekhez alkalmazkodó iskolai tervezést a helyi tanterveken keresztül.