Tiszavirág rajzás (Fotó: Kriska Ferenc)
A tiszavirág (Palingenia longicauda) korábban igen elterjedt volt Európa folyóinak meanderező középszakaszain, ám onnan a 20. században jórészt eltűnt: a Loire-ből 1922-ben, a Rajnából 1952-ben, a Dunából pedig 1974-ben. A legtöbb európai országból való gyors eltűnése és a megmaradt élőhelyein való veszélyeztetettsége miatt a faj az európai, vadon élő élővilág és a természetes élőhelyek védelméről szóló Berni Egyezményben is szerepel. Lárvái Magyarországon a Tiszában, annak néhány mellékfolyójában, és a Rába vízrendszerében fordulnak elő. A tiszavirág–félék (Palingeniidae) lárvái a fenék üledékében élő sárgásfehér színű, hengeres testű állatok. Erőteljes rágóikkal és ásólábaikkal fúrnak járatokat az aljzatban.
A tiszavirág lárvák Magyarországon a Tiszában, annak néhány mellékfolyójában, valamint a Rába vízrendszerében élnek
Legismertebb fajuk a Tiszában a Rábában és mellékfolyóikban élő tiszavirág (Palingenia longicauda). Lárvái három évig fejlődnek a meder agyagpadjaiban, majd egy kora nyári alkonyon hat óra körül a nimfák a vízfelszínre úsznak, és szárnyas rovarrá vedlenek.
Tiszavirág hím szubimágók kibújása a vízfelszínen. A felvételen jól láthatók a vízfelszínen sodródó lárvabőrök és a felúszó lárvák
A tiszavirágrajzás minden évben júniusban és júliusban figyelhető meg az esti órákban. Kezdetekor elsőként a hím szubimágók kelnek ki, melyek a partra repülnek, ahol a vízparti növényzeten vagy az agyagos fövenyen vedlenek imágóvá. A már párzóképes rovarok ezt követően visszarepülnek a folyó fölé, ahol megkezdik jellegzetes vízkövető repülésüket.
A tiszavirágok rajzásának kezdetekor a hím szubimágók vízfelszíni kikelésük után a partra repülnek, majd a vízparti növényzeten vagy a fövenyen imágóvá vedlenek
Ennek során többnyire 5-50 cm magasságban repülnek a víz felett, kb. 20-50 m hosszú szakaszokból álló cikk-cakk vonalakban. Amikor a nőstényeket a vízfelszín közelében kereső hímek repülésük során 1-2 m-re megközelítik a partot, minden esetben bekövetkezik egy gyors, többnyire 180°-os irányváltás a mozgásukban, amelynek eredményeként a folyó közepe felé repülnek tovább.
Az immár párzóképessé vált rovarok ezt követően visszarepülnek a folyó sodorvonala fölé, ahol megkezdik jellegzetes vízkövető repülésüket
A nőstény tiszavirágok vízfelszíni kibújásuk után már párzóképesek, de felrepülésük előtt még sokáig apró vitorlásokként sodródnak a vízfelszínen
A nőstény imágók a rajzás második részében jelennek meg a folyó felett. Ezek később rajokba szerveződve megkezdik a Tisza felett 10-15 m-es magasságban a kompenzációs repülésüket. Ennek során a Tisza középvonalát követve repülnek a folyásiránnyal szemben 1-2 km-t, majd a vízre ereszkedve lerakják petéiket. A kompenzációs repülésben résztvevő nőstények egy része (egyes becslések szerint akár a fele) nem vesz részt a párzásban, hanem parthenogenetikus petéket rak le, amelyekből csak nőstény egyedek fejlődhetnek ki. A kompenzációs repülés végén lerakott peték a vízárammal lefelé sodródva elérik a szülők bölcsőjét jelentő agyagpadot biztosítva három év múlva az újabb generáció kirepülését.
Tiszavirágok párzása a levegőben
Tiszavirág nőstények kompenzációs repülése
A mintegy kétórás rajzás után a 4 cm-es rovarok milliónyi sárgás teteme virágszőnyegként borítja a folyó habjait. A tiszavirág látványos rajzása révén közismert kérészünk, védett természeti- és tájérték, nem csak hazánkban, de világviszonylatban is egyedülálló.
A tiszavirág tömegrajzása
A faj egykor Európa-szerte gyakori volt a síkvidéki, középszakasz-jellegű folyókban. Mai elterjedési területe a Tisza vízgyűjtőjére és néhány kisebb folyóra (pl. Rába) korlátozódik. A tiszai és a rábai egyedek, valamint a már kihalt észak-rajnai állomány múzeumi példányainak genetikai vizsgálata érdekes eredményeket hozott. Az előzetes várakozásokkal ellentétben kiderült, hogy a tiszai állományokat magas genetikai változatosság jellemzi. Ennek az lehet a magyarázata, hogy mintegy 18-20 ezer éve, a legutolsó eljegesedés idején a Tisza folyórendszere a teljes európai állomány menedékterülete volt.
Azt is sikerült megállapítani, hogy mind a tiszai, mind pedig a rábai tiszavirág állományban túlnyomó többségben voltak az adott folyóra jellemző, egyedi genetikai változatok, ami a két állomány genetikai izolációjára utal.
A vizsgálat legmeglepőbb eredménye az volt, hogy a történelmi rajnai és a rábai állomány között nincs genetikai különbség, míg mindkettő jelentősen különbözött a tiszai állománytól. Ennek az lehet a logikus magyarázata, hogy az utolsó eljegesedés idején nem egy, hanem két tiszavirág menedékterület is létezett, egyik a Tisza vízrendszerében, a másik pedig a Duna középső szakaszán.
A jég visszahúzódása után az északi és nyugati folyók, köztük a Rába és a Rajna újbóli benépesülésének forrása a jégkorszakot a dunai menedékterületen átvészelő állomány lehetett. Ennek alapján feltételezhető, hogy a mai rábai állomány a dunai menedékpopuláció maradványa.
Megnyugtató eredmény, hogy az eredeti elterjedési terület 98%-os elvesztését követően fennmaradó tiszai állományban nincs jele a genetikai sokféleség beszűkülésének, a genetikai leromlásnak. Az eredmények arra is felhívják a figyelmet, hogy a kis, elszigetelt állományok, mint a rábai populáció vagy a nemrégiben az Alsó-Dunán és a Dnyeszteren felfedezett tiszavirág állományok különleges genetikai változatokat hordozhatnak, melyek megőrzése különösen fontos a faj fennmaradása szempontjából. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Tisza vízrendszerének tiszavirág-állománya rendkívül fontos maradvány-állománynak tekinthető, melynek megőrzése hungarikum jellege miatt Magyarország egyedülálló lehetősége és felelőssége.